Második részlet: Fény derül a titokra

Mikor magamhoz tértem, egy hatalmas szobában voltam, melyet csak néhány gyertya világított meg. Feljebb ültem, és egy kandallót pillantottam meg. Oldalra fordítottam a fejem, és az ágy melletti fotelban egy ismeretlen alakot láttam. Valamiért nem ijedtem meg tőle. Fehér öltözékével, és szőke hajával pont úgy nézett ki, mint egy alvó angyal. Kinyitotta a szemét, és kérdések tömkelege jutott az eszembe, melyeket egyszerre akartam feltenni. De nem tudtam megszólalni, mert elvesztem aranybarna tekintetében.
- Látom felébredt, hogyan érzi magát? - kérdezte lágy hangon.
- Jól - a hangom remegni kezdett. - Hol vagyok?
- Nyugodjon meg Miss...
- Folet, Elisabeth Folet.
- Nyugodjon meg Miss. Folet. Biztonságos helyen van.
- Ki maga? És mit akar tőlem? Hogy kerültem ide? Miért... - törtek fel belőlem a kérdések, de nem tudtam befejezni, mert a szavamba vágott.
- Az én nevem Eliot Mallory. Én hoztam ide magát. Valóban nem emlékszik arra, hogy mi történt?
Megráztam a fejem, majd kérdőn ránéztem. 
- Szóval sejtelme sincs? Remek, még egy ..., akinek el lehet magyarázni a dolgokat- mondta gunyorosan. - Már ne vegye sértésnek, de maguk emberek annyira tudatlanok, számukra nincs más csak önmaguk.
- Már megbocsásson, de egy miért gondolja  azt, hogy tudatlan vagyok, és kettő ahelyett, hogy rám ordítana, elmondhatná, miről is beszél, és három mi az, hogy mi emberek? - förmedtem rá.
- Az értetlen nézéséből jutottam erre a következtetésre, az mindent elárul- jegyezte meg ironikusan.
- Még is miért hozott ide?
- Azért mert éreztem, hogy veszélyben van. Én az ön helyében megköszönném, nem pedig hisztérikáznék.
- Ezt hogyan érti? Maga látta, hogy mi történt?
- Nem csak annyit láttam, hogy a földön fekszik. Ami magával történt, az számomra is rejtély.
Halk kopogást hallottam. Egy középkorú szőke nő lépett be a szobába.
- Örömmel látom, hogy jobban van. Eliot vacsorázni készül a család. Csatlakoztok hozzánk? Bizonyára ön is éhes Miss...  - kérdezte kedvesen a nő.
- Miss. Folet.
- Persze - mondta a fiú.
- Menj előre - mondta Eliot-nak. Aztán hozzám fordult. - Elnézést az udvariatlanságom miatt a nevem Rose Summer- kedves mosolyát nagy nehezen viszonoztam, és követtem a folyosóra.
 A folyosón mindenhol angyalok képei lógtak a falon, és gyertyák világítottak. Még mindig zaklatott voltam az előbbi veszekedés miatt.
- Vannak már emlékei a parkban történtekről?- törte meg a csendet Mrs. Summer.
- Nem sok, épp hazafelé tartottam, amikor két alak kezdett követni- ekkor furcsa érzés fogott el, és elkezdtem minderre emlékezni. - Egyre közelebb értek. Az utolsó, amit hallottam az egy hangos sikítás volt.- ahogy visszagondoltam a hideg végigfutott a hátamon.
- Ez érdekes, Eliot azt mondta, hogy magán kívül nem volt más ember ott, csak két...- egy pillanatra elhallgatott, de azonnal folytatta is.- Két halott démon. Most már sejtem, hogy mi lett a vesztük. Maga, pontosabban a maga képessége, melyről úgy látszik ön sem tudott- a szemöldöke a homloka közepére ugrott.
- Most maga is azzal fog jönni, hogy egy idióta ember vagyok?- kaptam fel a vizet.
- Nem, éppen az, hogy maga nem az. Lehet, hogy emberként nevelték... de mi angyalok mindig megérezzük, ha valaki nem az.
Próbáltam felfogni, amit mond. Érdekes módon éreztem benne valami logikát. Rose látván értetlen arckifejezésemet megállt.
- Tudja, vannak démonok, vámpírok, vérfarkasok, angyalok és más 'furcsa' élőlények. Gondolom ez egy kicsit sok magának- mosolygott rám, majd tovább indultunk.
Igaza volt, az információk össze-vissza keveregtek a fejemben.
Idő közben egy ajtóhoz értünk. Mikor kitárult előttem, még a lélegzetem is elállt. Az ebédlő akkora volt, mint egy bálterem, és a fény forrása egy csillár volt, mely a mennyezet közepéről lógott le. Az ételek illata kellemesen lengte be a levegőt. A szobában álló asztalnál, már hárman ültek. Szerintem az idősebb férfi Eliottal veszekedett  valamin, de nem tudhattam meg min, mert mire oda értünk abbahagyták.
- Jó estét hölgyeim!- mosolygott a férfi.
- Jó estét!- próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra.
- Az én nevem Scott Summer, ő pedig itt a fiam Tyler. Foglaljon helyet Miss. Folet.
Eliot mellé ültem le, de ő rám sem nézett.
- Sejtem, hogy miért halt meg az a két démon a Hyde Parkban- mondta lelkesen Rose. Az egész elméletét elmesélte a többieknek, miszerint a 'különleges' képességem végzett velük.
- Már megbocsáss Rose, de ez az egész őrültség. Még hogy ez a nő különleges képességgel rendelkezik- mondta flegmán Eliot.- Esetleg az értetlenkedése, és az állandó kérdezősködése a képessége.
- Elnézést, de még mindig itt vagyok!- tört ki belőlem az elmúlt órák eseményeinek hatására. Hirtelen úgy éreztem még az étvágyam is elment, bár az ételek nagyon jól néztek ki. Elég volt azt megemésztenem, amit Mrs. Summer mondott, és feltételezett rólam.
- Egy ilyen hisztérika, mint maga igen feltűnő és kellemetlen.
- Hogy merészeli!- csattamtam fel.- Nem is ismer!
- Ön sem ismeri saját magát- ordított rám.
- Már, hogy ne ismerném magam. Kedves jó barátaim véleménye szerint igen elbűvölő személyiség vagyok.
- Ha ismerné magát, akkor tudott volna a képességéről. Vagy tudott róla?
A veszekedésünk félbeszakadt, mert egy férfi rohant be az étkezőbe. Teljesen le volt főve, és lihegett is. Mr. Summer-hez lépett, és valamit a fülébe súgott, mire az arca teljesen elsápadt.
- Elnézést, de most mennem kell!- mondta, és bocsánat kérően nézett a feleségére.- Eliot, gyere velem!
Felálltak, és gyors léptekkel követték az idegent. Miután elmentek mi néma csendben folytattuk a vacsorát.