Hatodik részlet: Maga a Sátán 1.

( Nagyon várom a véleményeket. :D És ha tetszett, akkor itt megtalálod az oldalt és a csoportot is!)

- Jó reggelt!- mondta halkan, miközben lesütöttem a szemem.
- Látom nem aludtál jól. Remélem, nem Scott miatt van bűntudatod, mert semmi okod nincs rá, hogy rosszul érezd magad- mondta Rose, és látszott rajta, hogy komolyan gondolja.
Olyan érzésem támadt, mintha a sors így akarna megbüntetni, csak még arra nem sikerült rájönnöm, hogy mi okból.
Hirtelen lágy szellő érkezett a bejárat felöl, de mikor oda pillantottam, nem láttam semmit. Az ajtó zárva volt.
„ Elisa ne higgy neki, hazudik. Scottot nem is rabolták el, és azt akarják, hogy a fogjuk legyél. Szerintem…”- a hang elhalkult, ahogyan a csészét kiejtettem a kezemből, és hangos csattanással széttört a padlón. A hideg lassan kúszott fel a hátamon.
Eliot mellém lépett.
- Elisa jó vagy?- kérdezte aggodalommal teli hangon.
- Igen… Igen…- a kezem remegni kezdett- Vagy is nem. Biztos, hogy Scottot elrabolták, és ti nem csak ezzel akarjátok, hogy itt maradjak?
Teljesen elbizonytalanodtam, már nem tudtam, hogy kinek higgyek.
- Azok után, hogy megmentettelek még kételkedsz bennem?- kapta fel a vizet Eliot.
- Mi van akkor, ha te támadtál rám, és a többit csak kitaláltad? Szerintem, az lenne a legjobb, ha haza mennék, de ne merészelj itt tartani, mert nem fog sikerülni!
- Menj csak nyugodtan, úgy is szükséged lesz rám, csak nem biztos, hogy ott leszek, hogy segítsek!
Nem foglalkozva a többiekkel, felrohantam a szobámba, és hangos csattanással zártam be az ajtót. Levetettem magam az ágyra, és megpróbáltam újra átgondolni az egészet.
Mi értelme van ennek? Csak meg játszotta volna magát Eliot? A kimondott szavak, és a lopott csókok mind hazugság volt?
A szemem megtelt könnyel, és a párnába temettem az arcomat.
Úgy éreztem, mintha egy tört szúrtak volna a szívembe, melytől a mellkasom égni kezdett.
Pár percig csak feküdtem, és a sötét mennyezetet bámultam.
A gondolatmenetemet egy halk bátortalan kopogás zavarta meg.
- Menj el!- ordítottam.- Már eldöntöttem, hogy elmegyek!
A szekrényhez rohantam, és összepakoltam a holmimat. A családi brosst, mely eddig az éjjeli szekrényen hevert kitűztem a mellkasomra.
Eliot lépett be a szobába, szemében harag és megbántottság tükröződött egyszerre.
- Elisa- kezdte halkan miközben lesütötte a szemét.
- Ha bocsánatot akarsz kérni, ne is próbálkozz- mondtam, miközben az ablakon keresztül néztem az egyre forgalmasabb utcát.
- Nem is azért jöttem! De ha már itt tartunk, akkor annyival megtisztelhetnél, hogy rám nézel, mikor hozzád beszélek!- förmedt rám.
- Nehogy már te oktass ki engem az illemszabályokról! Akkor még is miért jöttél?
- Nem számít!- mondta halkan Eliot miközben lenyomta a kilincset.
- Akkor akaratom ellenére akarsz itt tartani?
- Menj nyugodtan- újra lesütötte a szemét, és arrébb lépett az ajtó elől.
Megfogtam a holmimat, és nagy sebességgel rohantam el mellette.