Negyedik részlet: Mégtöbb titok

Nem értettem, hogy mi történt.
- Mennünk kellene, így is késésben vagyunk- mondta, miközben kifelé indult.
Bólintottam.
Megfogtam a brosst, egy táskányi ruhát, és követtem Eliot-ot.
Mielőtt kiléptem az ajtón egy utolsó pillantást vetettem az otthonomra. Szívem szerint maradtam volna, de tudtam, hogy az nem lenne helyes döntés.
Ő ismét segítséget akart nyújtani a beszálláshoz, de nem foglalkoztam vele.
Kínos csend telepedett ránk.
Abban sem voltam biztos, hogy megtörtént az a csók. Az is meglehet, hogy csak a képzeletem űzött velem tréfát.
Az ablakon keresztül néztem a tájat. A Hyde Park mellett haladtunk a zsúfolt utcákon, és a Nap beragyogta az eget.
Mikor az Old Vauxhall hídon jártunk, hirtelen egy hangos dübbenést hallottam a tetőről, és megálltunk.
- Ez mi volt?- kérdeztem. Annyira megrémültem, hogy közelebb húzódtam Eliot-hoz.Ő hirtelen kiszállt. Követtem. Itt már sötét felhők borították az eget. A környéken rajtunk kívül már nem volt más, és ismét elfogott egy baljós érzés. A hintó elejéhez sétálva, láttuk, hogy a kocsis eltűnt, ekkor a semmiből egy alak jelent meg előttem, fekete színű tőrével lesújtani készült, amikor Eliot közénk ugrott. Ezüstösen csillogó kardjával a támadó összes csapását kivédte.
- Elisa fuss, és meg se állj a Tennyson Street-ig- mondta miközben a szemét le se vette a támadóról.Földbe gyökerezett a lábam a félelemtől.
- Fuss, és hozz segítséget- kiáltotta hangosan.
Nagy nehezen felfogtam, hogy igaza van, és elindultam. A híd felénél jártam, amikor, hátrafordultam, láttam, hogy Eliot megsérült a karján. Ahogy tovább indultam, hirtelen észrevettem, hogy egy másik alak közeledik felém. Pár pillanat alatt szemtől szembe állt velem. Egy tőrrel a kezében támadt rám és ekkor láttam koromfekete szemét. Éreztem, hogy itt a vég, nincs menekvés...  De félelmemet ketté vágta a lény mellkasába fúródó kard, akiből nem maradt más csak szürke hamu. Oldalra néztem, és láttam, amint Eliot  több sebből vérezve összeesik. Odasiettem hozzá, erőtlenül rám támaszkodott, és folytattuk utunkat tovább.
Mire a kastély bejáratához értünk, kimerültem, és csupa vér voltam. Az ajtót Tyler nyitotta ki.
- Mi történt?- kérdezte, s egyúttal nyújtotta a karját, és segített a legközelebbi szobába vinni.
- Kérlek, hozz valamit, amivel elláthatom a sebeit- mondtam remegő hanggal, és egy könnycsepp gördült le az arcomon.
Egy kis idő elteltével Tyler egy ronggyal, és egy tál meleg vízzel érkezett vissza. Mire Eliot sebeit kitisztítottam, és bekötöztem, késő délután lett. Gyertyákat gyújtottam, és leültem az ágy szélére.
Hirtelen, halk motyogásra lettem figyelmes.
- Azt mondtam, hogy fuss, nem pedig azt, hogy ments meg- húzta gúnyos mosolyra a száját.
 Annyira megkönnyebbültem, hogy életben van, hogy akaratlanul is átöleltem.
- Látom, hogy a meztelen felső testem ellenállhatatlan vágyat ébresztet benned.
Hirtelen elengedtem, és lassan végignéztem rajta.
- Az arroganciád ellensúlyozza a makulátlan külsőd- vágtam vissza.
- Sok nő éppen a tökéletes modoromért imád.
- Ez az én esetemben kizárt.
- Az iménti reakciódból nem úgy vettem észre - mondta és felült.
- Jobb lenne, ha inkább visszafeküdnél.
- Miért? Feszélyez a közelségem? - húzódott közelebb hozzám.
- Nem- éreztem, amint elpirulok.
- Akkor miért jöttél zavarba?
Jobbnak láttam, ha erre nem válaszolok, és arrébb húzódtam.
- A megismerkedésünk óta látom rajtad, hogy tetszem neked.
- Ez nem igaz!- mondtam gyorsabban, mint szerettem volna.
- Érinteni akarsz. A csókomra vágysz- mondta.
- A saját vágyaidat ne én rám vetítsd ki.
Eliot megfogta a kezem, a szemembe nézett, és megcsókolt.
 Úgy éreztem, mint ha megindult volna alattam a föld és csak Eliot lenne képes megtartani. Átkaroltam.
Az ajtó kinyílt, és mi hirtelen szétrebbentünk.
Rose lépett be a szobába.
- Jó estét!
- Jó estét! Tyler azt mondta, hogy Eliot megsérült- mondta felhúzott szemöldökkel.
- Igen, lett pár karcolásom, de Elisabeth ellátott.
- Rendkívül örülök annak, hogy jobban vagy - mondta Eliot-nak.
- Ó Elisabeth jól érzi magát? Nagyon ki van pirosodva, remélem nem lázas. Menjen, pihenjen le!
- Rendben- mondtam halkan, miközben az ajtó felé indultam.
A folyosón nem volt senki.
Fogalmam sem volt, hogy miről beszélhetnek. Az viszont tudtam, hogy Rose valami fontosat deríthetett ki az ügyem kapcsán.
Az sem tudtam felfogni, hogy miért fordult a feje tetejére az életem.
Azt akartam, hogy legyen minden olyan, mint a nénikém halála előtt. Legyünk egy boldog család.
Gondolataimból Scott ébresztett fel.
- Miss Folet! Beszélhetnénk?
- Természetesen.
- Akkor kérem, kövessen a könyvtárba- mondta határozottan.
Olyan érzésem támadt, mintha valami megváltozott volna. Scott távolság tartó volt, és eltűnt belőle az a szívélyes kedvesség.
Útközben akaratlanul is feltettem a kérdést:
- Ezek a képek kiket ábrázolnak?
- Az őseinket, akik csata közben haltak hősies halált- mondta, miközben megállt egy festmény előtt, és üres tekintettel meredt rá- Ez itt például az ükük ükapám, George Summer.
A képen egy sötét hajú, kék szemű, magas férfit láttam, amint két fura lénnyel küzd. Eléggé fiatal volt, nem lehetett több 27 évesnél.
- És kik ellen harcolt, mármint melyik háborúban?
- Démonok ellen, de azok tízszeres túlerővel voltak. 
Pár percig csendben álltunk. Azon merengtem, hogy Scott vonásai mennyire hasonlítanak George-ra, mintha ugyan az az ember állna most is előttem, aki a képen szerepel. A gondolattól a hideg is futkosott a hátamon.
- De ez most nem számít- mondta, majd tovább indultunk.
A könyvtárnak hatalmas kétszárnyú ajtajai mellett a falon két zászlót helyeztek el. A gyertyák halvány fénye miatt nem láttam, hogy milyenek is pontosan. 
Ahogy beléptem, rengeteg asztalt, és széket pillantottam meg. A csillár úgy ragyogott, mint ezernyi csillag az égen.
A könyvek a földtől a mennyezetig sorakoztak minden falon.
Scott az ablak melletti asztalhoz ült le.
- Kérem, el tudná mondani, hogy ma mi történt a hídon?
Nyeltem egy nagyot, és elmeséltem, amit láttam a történtekből. Az igazság az, hogy nem tudtam semmi fontosat mondani.
- Látta a támadók arcát?- faggatott tovább.
- Sajnos nem- bármennyire is próbáltam emlékezni rájuk, nem sikerült.
- Értem- mondta komoran- Akkor meséljen az életéről. Történt- e valami szokatlan magával?
Erre a kérdésre nem tudtam válaszolni, mert a könyvtár ajtaja óriási erővel nyílt ki.
Eliot gyors léptekkel haladt felénk.
Valami megcsillant a kezében. Meglendítette, és a tőr Scott mellkasába állt. Nem maradt belőle más csak szürke por, pont úgy, mint a támadókból.
- Nem esett bajod?- kérdezte.
Egy szót se tudtam mondani.
Csak pár perc elteltével vettem észre, hogy Eliot szorosan ölelt át.
- Nyugodj meg- mondta lágy hangon.
Nem tudtam tovább visszatartani a könnyeimet. Az arcomat a mellkasára fektettem, és szívének dobogását hallgattam.
Mikor sikerült egy kicsit lehiggadnom, a szemébe néztem. Láttam rajta, hogy valóban aggódott, de ebben a pillanatban elengedett.
- Scottot elrabolták- mondta, miközben kerülte a tekintetem- Rose-zal voltak egy találkozón, amikor megtámadták őket.
- De hiszen most…- nem tudtam befejezni a mondatot, mert közbeszólt.
- Az nem ő volt, hanem egy alakváltó démon, vagyis egy converter. Ilyenek támadtak meg a Hyde Parkban és az Old Vauxhall hídon is.
- De most miért nem támadott rám?- még mindig nehezen hittem el, hogy léteznek ilyen lények.
- Ezt én sem tudom.
Csak most jöttem rá, hogy ez milyen rossz lehet Eliot-nak.
Ismét lépteket hallottam.
- Minden rendben?- kérdezte Rose.
Mind a ketten bólintottunk.
- Kaptunk egy levelet- mondta komoran a nő, miközben felénk nyújtotta.
Eliot vette el.  
-  Drága angyalkáim!
Ha még életben szeretnétek látni a barátotok, akkor egy cserét ajánlok. A lányt a hitvány társatokért.
A részletekről később.
J. F.

Nem tudtam, hogy miért pont én kellek az elrablónak.
- Tyler tudja már?- kérdezte Rose-tól.
- Igen, fent van a szobájában és sír- mondta, és hallottam, hogy ő is a könnyeivel küzd.
- Annyira sajnálom- próbáltam vigasztalni.
- Nem tehet róla. Nem sejthette, hogy maga nem az emberek világába tartozik.
- Ezt hogy érti?
- Rose azt akarja ezzel mondani, hogy vannak képességei. Vegyük például az előző délutánt a parkban, a saját szememmel láttam, amint két converter önre támadt, maga csak egy helyben állt, és a démonok szétporladtak- miközben beszélt a szeme csillogott- Úgy haltak meg, mintha egy angyalkard végzett volna velük.
- De hát én nem csináltam semmit- tiltakoztam.
- Pontosan. Nem csinált mást, csak gondolkozott. Vagy nem?
Bátortalanul bólintottam egyet.
- Ez lehet az ok, amiért ennek az illetőnek szüksége van önre.
- Akkor gondolom, holnap már visz is.
- Nem! Ki fogunk találni valamit, hogy egyikőjüknek se essen baja- mondta a szemembe nézve.
- Nem, én tudom milyen érzés elveszteni a szüleimet, és nem hagyom, hogy Tyler is átélje ugyan ezt- mondtam a földet bámulva.
- Az sem megoldás, ha téged veszítelek el- mondta ingerülten Eliot.
- Tessék?- kaptam fel a fejem.
- Akarom mondani, ha magát veszítjük el. A képességei nem kerülhetnek rossz kezekbe.
- Hát persze, csak a képességeim érdeklik- csattantam föl.
- Az most nem számít, hogy mi érdekel engem- mondta hűvösen.
- És miért nem?
- Mert a mostani helyzetben a józan eszemre kell hallgatnom.
- Gondolkodhattál volna az előtt, hogy megcsókoltál.
- Gondolkodtam. Túl sokat is - mondta és közelebb lépett hozzám.
Éreztem, hogy elpirulok.
- És mire jutottál? - kérdeztem élesebben, mint ahogyan szerettem volna.
- Arra, hogy nem tudom objektíven tekinteni erre a dologra - lépett még közelebb. Olyan közel voltunk egymástól, hogy az ajkuk majdnem összeért. Nem akartam hinni neki.
- Nem tehetek róla, megzavar a jelenléted - mondta és kisöpört egy kósza hajtincset az arcomból.
Elhúzódtam.
- Elmondanád, hogy mi is ez a hely?
Tekintete komor lett, és az ablak felé fordult.
- Ez a kastély régóta azt a célt szolgálja, hogy az angyalok szállása legyen. Az emberek látnak minket, de amint elfordulnak, már nem is emlékeznek. Azért vagyunk, hogy fenntartsuk a békét.
- Milyen békét?- kérdeztem halkan.
- Az emberek és a természetfeletti lények közti békét, de ezt majd holnap elmondja Rose. Most viszont mennünk kellene vacsorázni. Gondolom éhes vagy?
- Igen- mondtam őszintén.
Eliot elindult, én pedig követtem.
A könyvtárból jó pár percbe került mire a konyhába kerültünk.
Mikor beléptünk nem volt bent senki. Arra gondoltam, hogy Rose biztosan Tyler-t vigasztalja. Éreztem, hogy már alig tudom visszatartani a könnyeimet, hiszen minden az én hibámból történik. Az lenne a legjobb, ha feladnám magam, és akkor Scott-ot visszakapná a családja.
- Ott akarsz maradni az ajtóban?- kérdezte gúnyosan.
Nem válaszoltam, csak leültem az asztalhoz.
Éhes voltam, de mégsem tudtam enni. Minden testrészem fájt, és próbáltam feldolgozni a sok információt.
Pár perc után inkább úgy döntöttem, hogy elmegyek lefeküdni. Szó nélkül mentem el, nem foglalkoztam a körülöttem lévő dolgokkal.
Az ágyon feküdtem, de nem tudtam aludni. Mikor lecsuktam a szemem, láttam, ahogyan Scott-ot fogva tartják, és ő csak arra vár, hogy kiszabadítsák. Később egy másik kép ugrott a szemem elé, azon Tyler és Rose egymást ölelve sírnak.
A tudat, hogy mindez az én hibám ott bolyongott a fejemben.
Valahol legbelül éreztem, hogy ez Eliot-nak is nehéz lehet.
Az arcomat a kezembe temettem.
Pár perc után csillapodott a zokogásom, és elhatároztam magam. Meg fogom keresni Scott-ot.
Az utcán álltam, és megszorítottam a brosst. Egy utolsó pillantást vetettem a kapura, majd futásnak eredtem. Mikor a következő utcába fordultam, az eső zuhogni kezdett, de nem törődtem vele. Minél messzebb kerülök Eliot-éktól, annál jobb lesz neki, és nekem is. Ha szerencsém van, akkor nem is lesz szükségük rám Scott visszaszerzésében.
Futás közben egy szörnyű érzés fogott el. Olyan volt mintha valaki figyelne, és ettől a hideg lassan végigkúszott a gerincemen. Nem voltam képes tovább menni.
Csend honolt az utcában. A szél élesen süvített, és a hideg a csontomig hatolt. A sötétség mindent átölelt, de néha egy-egy kósza villám világosra festette az eget.
A távolban egy női alakot pillantottam meg.
Gyors léptekkel közeledett.

Várom a kommenteket, kritikákat, és sok hasonlót. Akinek pedig kedve van megkereshet facebook-on.( Elisabeth Smith) :) Vagy csatlakozhat a csoporthoz is.