Kilencedik részlet: Megérzés

- Azokhoz az őrültekhez tartozott, akik megölték a szüleinket!- mondta dühvel és megvetéssel a hangjában.
- Tudod, én tisztán emlékszem arra a napra:
’ Este volt, és a telihold világította meg a parkot. Minden ezüstösen csillogott. Te a harc színtere mellett álltál, és hol a szüleink küzdelmét figyelted, hol azt a gonosz és szívtelen gyereket- dühödt fel ismét.- Én egy bokor takarásában vártam a végkifejletet. Neked is ott kellett volna maradnod velem, de Elisabeth neked mindig is a harc izgalmai jelentették az életet. Nem is tudom hányszor győztél le játék közben, de ez nem is számít... Mikor elmentél azzal a fiúval, addig nekem végig kellett néznem az anyám és az apám halálát- egy pillanatra mintha fájdalom jeleit láttam volna az arcán, mely hamar semmivé lett.- Megkínozták őket!’
- Akkor megfogadtam, hogy együtt bosszút állunk rajtuk.
- Nincs bizonyítékod az állításodra- mosolyodtam el, bízva abban, hogy igazam van.
Hirtelen valami vibráló érzés kerített a hatalmába. Nem tudtam megszólalni, és pánikba estem. A világ elsötétedett körülöttem.
Mikor ismét látni kezdtem, nem akartam hinni a szememnek...

Eliot egy lepukkant kocsma ajtaja előtt várakozott. Elég rozoga épület volt. A hely neve valaha Sárkány barlang lehetett, de az évek során az S betű teljesen lekopott. Így az arra járók a pislákoló fényekben csak annyit olvashattak Árkány barlang.
Pár perc elteltével halk, de mégis határozott léptek közeledtek Eliot felé.
Fekete ruháján a szél hullámokat vert. Sötét haja az arcát simogatta.
Mikor az ajtóhoz ért üdvözlésképpen megölelte a fiút.
A lány mosolyogva lépett hátra egyet.
- Miért hívtál?- érdeklődött, miközben befelé indult.
- Lenne egy feladatom számodra, Irina- mondta halkan, és követte.
Leültek egy asztalhoz, ami a kandalló közelében foglalt helyt.
Az épület tele volt mindenféle lénnyel.
A sarokban három vérfarkas vitatkozott valamin. Mellettük egy pár ült, de a bőrük olyan fehér volt, mint a hó, és valami vörös italt iszogattak. Bár a világítás nem volt a legjobb, mégis tisztán ki lehetett olvasni a tehetetlenséget Eliot aranybarnán csillogó tekintetéből.
- Mi lenne az?- kérdezte Irina felhúzott szemöldökkel.
- Meg kellene találnod valakit...- hajolt közelebb. Arcuk csak pár centire volt egymástól, úgyhogy Eliot inkább hátradőlt a székében.
- És ki lenne az?
- Az nem számít, csak találd meg!- lett hirtelen ingerült, és átadott egy tárgyat a lánynak.- A pénz nem számít.
Az csak bólintott.
Elvette a csillogó tárgyat és ő is hátradőlt.
Néhány percig csak némán ültek, majd a nő megszólalt. Mintha nem e világi lett volna a hangja. A teremben mindenki megdermedt.
Az idő megállt, könyvelte el magában Eliot.

’Egy idézet, egy vers,
Melyet az ég a fejembe vert.

Tudat, és vágy,
Mely égető lánggal várt.

Fájdalmas láz,
Mely körülöttem állt.’

Az emberek újra zsongásba kezdtek körülöttük-
Irina szemében mintha valami gonosz villant volna át, de a fiú ezzel nem törődött. Úgy könyvelte el a dolgot, hogy csak képzelte a dolgot.
- Mit láttál?- kérdezte, és izmai megfeszültek.
- Tudom hol van...- felelte elhaló hangon.
- Akkor mondd meg, ígérem a kétszeresét kapod annak, amit kérsz érte- a remény örvényleni kezdett az ereiben. Olyan érzése volt, mintha újra lélegezni tudna.
Valahol legmélyen egy hang azt súgta neki, hogy valami nincs rendjén, de nem törődött vele. Évek óta ismerte a lányt, tudta, hogy megbízhat benne.
Irina elővett egy papírt, és leírta a címet, majd átadta Eliotnak.
Egy ideig még egymással szemben ültek, hogy ne legyen feltűnő a hirtelen távozásuk.
Előbb a lány távozott, majd ő is követtem pár perc elteltével.
A kocsma ajtaja előtt a fiú egy pénzzel teli zsákocskát adott át, majd hátat fordított neki, és elindult a megadott címre.