Hetedik részlet: Maga a sátán 2.

A házból kilépve könnyek tengere tört magának utat.
Az emberek szó nélkül haladtak el mellettem, mintha nem is léteznék.
Fogalmam sem volt, hogy merre megyek, és nem is számított. Csak minél messzebb akartam kerülni. Eliot arca rajzolódott ki előttem, amint mosolyog. Düh kerített hatalmába. Megtöröltem az arcomat és elszántan haladtam tovább.
Már órák óta gyalogoltam, amikor olyan érzésem támadt, hogy valaki követ. Megálltam körbenéztem, és ekkor tűnt fel, hogy senki sincs az utcába. Nem tudtam hol vagyok. Elhagyatott házakat, és egy gyárépületet pillantottam meg. Hirtelen szürkéskék felhők gyűltek az égen, és feltámadt a szél. El akartam futni, de a lábam nem mozdult. A hajam kiszabadult a csatok fogságából és hagyta, hogy a szél összeborzolja. Az eső eleredt és függönyként takarta el a kilátást.
Valami megmozdult.
Azt kívántam bárcsak a kastélyban maradtam volna. De ezt a gondolatot azonnal el is vetettem, ahogyan a düh eluralkodott rajtam.
Kékes fény közeledett felém. A pánik lassan az uralmába kerített, és nem szándékozott többé elengedni.
A semmiből egy sötét alak ugrott elém. Először azt hittem, hogy valaki viccet űz velem, de akkor megláttam.
Ugyan az a nő állt előttem, mint aki előző este.
A gyomrom görcsbe rándult, majd hirtelen minden elsötétült.

Eliot a szobában állt, az ablakon át nézte a délelőtti napsütésben fürdő London utcáit.
A kezét ökölbe szorította. Tudta, nem kellett volna hagynia, hogy Elisabeth elmenjen. De ő mégsem akadályozta meg, sőt még engedélyt is adott neki a távozásra.
Mardosta a bűntudat, és legszívesebben képen vágta volna magát.
Azon gondolkozott, hogy jó cselekedett-e? Vagy talán hagyta, hogy egy ártatlan ember élete veszélybe kerüljön?
Nem.
Elisa tud vigyázni magára- mondta, hogy megnyugtassa magát.
Hirtelen felkapta a fejét amint a szeme sarkából nyílni látta az ajtót. Csalódva nyugtázta, hogy csak Tyler az. A fiú sápadt volt, és úgy nézett, mint aki szellemet látott.
- Apa...Apa...- dadogta.
- Mi történt vele? Ugye nem...- kérdezte Eliot aggodalmas arccal, de a mondatot, mert ekkor ismét megszólalt Tyler.
- Apát visszahozták, de... Súlyos sérüléseket szenvedett. Egy levelet is hozott. Mielőtt összeesett...- a fiú hangja elcsuklott, a szeme könnyel telt meg. Látszott rajta, hogy próbál higgadtan beszélni. Ahhoz képest, hogy még alig múlt el tíz éves jól uralkodott az érzelmein- azt mondta, hogy csak te olvashatod el.
Vett egy mély lélegzetet, odaadta a levelet Tylernek, majd kirohant a szobából.

Mikor felébredtem a fejem zúgott. Egy ablaktalan szobában feküdtem egy dohos takaróval betakarva.
Az egyetlen fényforrás egy halványan pislákoló gyertya volt, mely az ágy melletti szekrényen foglalt helyet. Az ágyon kívül ez volt az egyetlen bútor a szobában.
Mikor megpróbáltam megmozdítani a kezem észrevettem, hogy az meg van kötve. Megpróbáltam kiszabadítani, de csak azt sikerült elérnem, hogy feldörzsöltem a bőrömet.
Hirtelen halk mocorgást hallottam. Az ajtó hangos nyikorgással nyílt ki, és egy magas barna hajú férfi lépett be rajta. Közvetlenül mögötte érkezett a szobába a vörös hajú nő is.
- Nocsak, nocsak! A mi kis Csipkerózsikánk felkelt- mondta mély, és határozott hangon a férfi, miközben gúnyos mosolyra húzta a száját.
- Ki maga, és mit akar tőlem?- kérdeztem elcsukló hangon.
- Látod Charlotte? A saját bátyát sem ismeri fel- nevetett fel hangosan, miközben a tekintetében megvetés látszódott.
- Nekem nincsenek rokonaim!- háborodtam fel.
- Ó, édes egyetlen húgocskám- rázta meg a fejét- , akkor itt az ideje, hogy bemutatkozzak.
„Jack Folet vagyok. Az egyetlen élő rokonom vagy, és egyben az ikertestvérem is.”- mondta egy hang a fejemben.
Ránéztem az előttem álló férfira, a szája nem mozgott, mégis mintha őt hallottam volna a fejemben.