Tizedik részlet: Emlékek áradata

Emlékek keltek életre a fejemben, csakhogy  nem az én emlékeim voltak, hanem Jack Folet-é.

'Nézd végig az én szememen át újra- hallottam a hangját az elmémben.'
Egy bokor mögött álltam egy kisfiúval. Remegett, és smaragd zöld szemeit elfedték a könnyek.
A csata már a vége felé járhatott, mert a résztvevői egyre nehezebben lendültek neki az újabb támadásoknak, és egyre nehezebben ugrottak félre is.
Mikor a két nő lihegve szétvált, egy szőke hajú kisfiú rohant oda hozzájuk.
- Eliot mondtam, hogy maradj lovas kocsiban!- szidta le a gyereket a szőke hajú.
Nagyon hasonlítottak egymásra, bár a szemük különbözött.
- Szép a fiatok Mary- gúnyolódott a barna hajú.
Vörös ruháján alig látszódtak a vérfoltok. A kezében lévő fegyvert olyan szorosan fogta, hogy az ujjai elfehéredtek.
- Lory, ebből hagyd ki a gyerekem!- intézett egy támadást a nő felé, amely sikeresen meg is vágta annak a vállát. - Inkább adjátok át nekünk a lányt, és akkor békében elmehettek.
- Ezt a lehetőséget inkább kihagynám – és ezzel Mary karjába döfte a tőrt. De mintha az meg se érezte volna, rögtön egy ellentámadással Lory lábába szúrta a pallosát.
Valamivel odébb két férfi is harcolt.
Mikor a fekete hajú támadásba lendülhetett volna, minden újra elsötétült körülöttem.

Jack Folet az ágyam mellett állt, és félmosolyra húzta a száját.
- Most már hiszel nekem?- kérdezte.
- Nem teljesen, van valami amit nem értek- jelentettem ki határozottan.
- És mi lenne az?- húzta fel a szemöldökét.
- Hogy tudtad túlélni annyi éven keresztül, ki segített? Nehogy azt mondd, hogy senki, mert azt nem hinném el.
- A szüleink egyik barátja fogatott be, és nevelt fel, de a nevét még most nem árulnám el.
- És miért is nem?- vettetem felé egy kérdő pillantást.
- Mert még nem bízom benned eléggé. De pár nap, és minden szavam szent lesz számodra- a hideg lassan kúszott végig a gerincemen. Az arcomra mégis nyugodtságot erőltettem.
  Hátat fordított nekem, és mind a ketten néma csendben távoztak. Mikor már a lépteiket sem hallottam, becsuktam a szemem, és éreztem ahogy a könnycseppek hűtik lángoló arcomat.
Az volt a legrosszabb az egészben, hogy a lelkemben ürességet éreztem. Olyan volt, mintha hiányozna az egyik felem.